Az elmúlt években mindent leírtak a „válságról” (többet is mint kellett volna). Hallottuk, hogy a bankok kapzsisága miatt volt, hogy vége a kapitalizmusnak, vagy legalábbis abban a formájában, ahogy mi ismerjük. Azonban ez is, mint annyi minden, kicsit bonyolultabb. A válságok a kapitalizmus természetes jelenségei. Feladatuk, hogy megtisztítsák a piacokat, kezeljék anomáliáikat. Ha megnézzük a válság amerikai okait, akkor nem csak gonosz bankokat és mohó brókereket látunk, hanem nagyravágyó politikusakat és átlagos, jól élni akaró emberek tömegeit is.
Az Egyesült Államok és úgy általában „a Nyugat” gazdaságára a második világháború óta kisebb megszakításokkal, de a növekedés jellemző. Ezeket a megtorpanásokat hajlamosak vagyunk nem figyelembe venni, amikor az elmúlt 60 évet tekintjük, pedig azért az olajárrobbanás sem volt épp vidám esemény. Szóval ennek a növekedésnek a bűvöletében az amerikai politikai elit kitalálta, hogy létre kell hozni a „nagy társadalmat”, azaz a tulajdonos közép osztály növekedését kell támogatni, és minél több embernek lehetővé kell tenni a kertvárosi középosztály amerikai álmát. Az elképzelés nagyon szép is, csak épp a megvalósítása nem olyan egyszerű. A bankok alapvetően úgy szeretnek hitelezni, ha visszakapják a pénzüket, sőt igen sok embert alkalmaznak, akiknek az a feladata, hogy megállapítsák, hogy a potenciális adós, képes-e visszafizetni a kért összeget. Azonban a politika közbelépett, támogatta az alacsonyabb társadalmi csoportokba tartozók hitelhez jutását, amit leginkább a szegény feketéket és hispánokat diszkrimináló csúnya bankok bírsággal fenyegetésével ért el. Nem is kellett több a bankrendszernek, adtak is sok hitelt mindenkinek aki kért, úgyis pénzbőség volt a világban. A többit már ismerjük, értékpapírosítás, származtatott termékek, azaz fantasztikus kis papírokat kreáltak ezekből a hitelekből, amit mindenki örömmel vett és adott.
