Sajnos hosszú ideig hanyagoltam a blogot, és így csak most, hosszú idő után folytatom csak a korábbi bejegyzést, de azt hiszem kezdhet tisztulni a kép előttünk, mi is volt, illetve mivé lett a 2008as pénzügyi válság.

A következő bejegyzéssorozat főként egy nagyobb lélegzetű előadáson alapul, amit egy munkahelyi prezire állítottam össze,  bemutatva az elkövetkező évek főbb trendjeit, buktatóit. Mivel nem fogom linkelni és szakszerűen idézni a rengeteg forrást, amit felhasználtam, így az elején szeretném megköszönni az összes médiumnak:

the economist, wall street journal, financial times, portfolio, világ gazdaság, napi gazdaság, index, menedzser forum, több könyv, esszé és blog (amiket most hosszú lenne felsorolni).

Emlékezhetünk, h kb egy éve még sokan hitték és remélték, hogy a váslág legnehezebb napjai már mögöttünk vannak, hogy a 2008as gondoknak vége, és megkezdődhet a növekedés. Nos nem így lett, most a szemünk előtt bontakozik ki a válság második hulláma. Ahogy ’29 után, így most os láttunk pár feljebb ívelő szakaszt és szerintem fogunk is, de igazából az összeomlás csak felszínre hozott pár mélyebb problémát, melyek megoldása legalább egy évtizedet vesz majd igénybe (és sajnos 2030 körül egy újabb, demográfiai eredetű gazdasági és szociális válság következik, de ezt nem ebben a bejegyzéssorozatban elemezném). Ezen problémák majd mindegyike hitelpiaci buborékokhoz kapcsolódik, csak a buborékok egymáshoz képest más-más stádiumban vannak.

2010ben Warren Buffet a következő képpen összegezte a korábbi évek befektetőinek téves feltevéseit:

• az ingatlan árak nem eshetnek drámai mértékben
• szabad és nyitott piacok, amiket kifinomult pénzügyi tervezés támogat, alakítják ki a legnagyobb stabilitást és hatékonyságot, biztosítva a legproduktívabb tőkeallokációt
• a matematika és fizika eszköztára közvetlenül alkalmazható a gazdaságban, hogy segítségükkel olyan pénzügyi modellek alakíthatóak ki, amelyek elhárítják az esetleges hitlekockázatokat
• gazdasági egyensúlytalanságok, mint a magas külkereskedelmi hiány és alacsony megtakarítások melletti túlfogyasztás fenntartható
• és nem szükséges az úgynevezett shadow banking tevékenységeket és származtatott termékeket jobban ellenőrizni

Sajnos, meg is tapasztalhattuk, hogy mennyire tévesek voltak, láttuk a Lehman, a Bear Stern és az AIG esetében, valamint, hogy a fejlett világ kormányai kénytelenek voltak hatalmas áron menteni bankjaikat és a magán adósságokat szépen államadóssággá konvertálni (itt-ott teljesen belerokkanva, mint pl Írországban az Anglo-Irish bank esetén). Látuk a FED próbálkozásátt a QE1-2-3 esetén, hogy próbáltak életet lehelni a gazdaságba (de az amerikai helyett inkább szétszóródott a pénz a világban).

De ezek az események csak katalizátorok voltak, hogy szembesüljünk a tényleges struktúrális problémákkal...

Először egy olyan kifejezést kell megnéznünk, ami a válság alatt került a köztudatba: „too big to fail”. Eszerint az elmélet szerint, bizonyos pénzügyi szervezetek olyan hatalmasak, annyira szorosan kapcsolódik hozzájuk a világgazdaság és annyira függnek egymástól, hogy ezeknek a cégeknek a bukása katasztrofális hatással lenne az egész gazdaságra.

Az elmélet hívei szerint ezeket a cégeket a kormányoknak kedvezményekkel és mentőcsomagokkal kell támogatniuk, mert összeomlásuk túl nagy károkhoz vezetne (mint azt láttuk a Lehman esetében is).

James Glattfelder, az ETH Zürich (Svájci Szövetségi Műszaki Intézet) kutatója a The Network of Global Corporate Control  (2009)című tanulmányában megvizsgálta 43.000 TNC (azaz Transnational Corporation, röviden multi) tulajdonosi struktúráját, és ezeknek a cégeknek nagy része 1-2 lépéssel mindössze 147, úgymond „magcéghez” kapocsolódik, azaz ezen cégek közvetve vagy közvetlenül tulajdonolják ezen cégek papírjait. Ennek a 147 cégnek nagy része bank,biztosító, vagyonkezelő (mint pl Morgan Stanley, JP Morgan, Goldman Sachs Group, ING, AXA, Deutsche Bank AG, Mitsubishi UFJ Financial Group Inc) tehát nem kell semmi nagy összeesküvésre gondolni, ráadásul ezek a cégek nem szólnak bele a cégek vezetésébe, de a rendszer számára krtikusnak minősülnek. Csődjük veszélyes.

Az elmélet kritikusai szerint viszont a nagy bankok támogatása kontraproduktív, hagyni kell őket elbukni, ha rosszul teljesítenek. Jobb egy nagy sokk, mint az a morális kockázat, hogy ma megmentjük őket, holnap viszont megint kockázatos lépéseket tesznek a minél nagyobb profit érdekében, tudva, hogy baj esetén úgyis jön egy újabb mentőcsomag.

Ráadásul a kapitalizmus arról szól, hogy a profit reményében kockázatot vállalsz arra, hogy a befektetett pénzed (vagy egy részét) elveszíted. Pont ez a vállalkozó szellem vitte előre a nyugatot. Ha a vesztest megmentjük, pont ezt öljük meg, mert a hatékony győztes adójából fedezzük a mentőcsomagot.

Alan Greenspan röviden így foglalta össze a szituációt:

„Ha túl nagyok elbukni, akkor egyszerűen csak túl nagyok...”

A következő bejegyzésben megnézem az USA helyzetét és aktuális kihívásait, addig is kötelező házifeladat, mindenkinek megnézni az „Inside job”-ot! (sok mindennel nem értek egyet a filmből, de mindenképpen érdekes)